MENÜ

A hatlyukú furulya

A hatlyukú furulya az ajaksípos fúvós hangszerek családjába tartozik. Leggyakrabban bodzacsőből készül, egy sorban elhelyezkedő hat hangképző nyílással, hátoldalon lévő szélhasítóval. Pásztorok hangszere. A hatlyukú furulya  két fő részből áll: fúvókából és csőszerű, hangképző nyílásokkal ellátott testből. A hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy a befújt levegő a fúvóka által leszűkített résén átáramolva éles akadályba, a széthasító ékbe ütközik, ahol légörvények keletkeznek. Az örvények felváltva az ék alsó és fölső oldalán válnak le gyors egymásutánban, az így keletkező rezgés, peremhang a hozzá csatolt csőrezonátor, hangszertest megfelelő saját rezgését gerjeszti, hallható zenei hangot létrehozva. A hatlyukú furulya leggyakoribb anyaga a bodza, de régen gólya lábszárcsontjából is készítették. A bodza hajtásának a megfelelő átmérőjű, csomómentes részét fűrésszel vágják ki, nem baltával, hogy a repedést elkerüljék. A puha, szivacsos szerkezetű belet keményfa pálcikával vagy dróttal kinyomják, majd a hántatlan fát sokáig száradni hagyják olyan helyen, ahol a nap nem éri. A jól kiszáradt bodzacsőből a maradék belet elkalapált végű, meghajlított dróttal tisztítják ki. A túl szűk üreg fúróval tágítható, akár a két vége felől is. A furatot fapálcára erősített csiszolópapírral simítják. A belső átmérő leggyakrabban 13 és 16 mm közötti, a külső 20–25 mm. Az erdélyi magyarok, furulyáinak furata az alsó végén 5–8 mm-esre szűkül. A cső hosszúsága 30 és 50 cm közötti, átlagban 40 cm. A furat elkészülte után látnak hozzá a külső kidolgozáshoz: ez a fa héjának lehántása, a csőfal egyenletes vékonyítása, kaparása, csiszolása. Ezután kerül sor a hangszer hangképző fúvókájának elkészítésére. Először elkészítik a cső felső végébe pontosan illeszkedő dugót, egyelőre csak belső támasztéknak, hogy a további munkák során a bodzacső be ne szakadjon. A dugó behelyezése után éles, hegyes késsel alakítják ki a furulya szélhasítóját. A szélhasítónak az áramló levegővel szembeni éles peremét, - a szélhasító éket - különös gonddal, pontossággal kell kidolgozni. A létrejövő hang milyensége nagyban ezen múlik. A szélhasító lyuk méretei, formája szintén lényegesek, ezek határozzák meg a szélhasító ék szélességét illetve az éknek a befúvórés torkolatától való távolságát. A szélhasító lyuk legtöbbször négyszögletű, de lehet félkör vagy kör alakú is.

A szélhasító lyuk: méretei legtöbbször négyszögletű, de lehet félkör vagy kör alakú is. A lyuk mérete hosszanti irányban 4–6 mm, keresztben 5–10 mm, távolsága a furulya felső végétől 1,5–2 cm.

A szélhasító elkészítése után a befúvórés kialakítása következik. Majd a hangképző nyílások elkészítése. A legfelső lyuk nagyjából a hangszer közepénél helyezkedik el, a többi sorban egy-egy ujjnyi távolságra egymástól. Átmérőjük 5–7 mm, kör alakúak vagy hosszirányban kissé oválisak. A lyukakat úgy készítik, hogy a kijelölt helyeken először hegyes szerszámmal előfúrják, majd tüzes vassal a megfelelő méretűre kiégetik. A hanglyukak elkészülte után a hangszert kipróbálják. Ha valamelyik hang mélyebb a szükségesnél, a megfelelő lyuk tágításával módosítják. A legalsó hangot a furulya alsó végéből levágva, vagy kis oldalirányú hangolónyílást fúrva lehet magasítani. A túl magas hangot kiadó lyukat betömik, majd kisebb átmérővel újra kifúrják. Méhviasszal vagy megrágott rozskenyérrel is lehet a hangképző nyílást szűkíteni, a legalsó hangot pedig úgy, hogy a cső alsó végét beillesztett fagyűrűvel szűkítik.

A pásztorok furulyájukat más, fából készült eszközeikhez hasonlóan faragással, karcolással, ólombeöntéssel, finom színezéssel díszítik. A karcolt, faragott díszítések motívumai a geometrikus alakzatoktól a természetből, pásztoréletből, betyártörténetekből vett  jelenetek ábrázolásáig sokfélék lehetnek. Ólomöntést főleg a cső megerősítése céljából, a hangszer két végénél alkalmaznak. A cső falát díszes formában körbevésik, fölötte papírral szorosan betekerik, majd a megolvasztott ólmot papírtölcsérrel az így létrejött üregbe öntik. Az ólom alapanyagot hulladékból szerzik be. A furulyát lenolajjal, napraforgóolajjal való impregnálással teszik tartósabbá. A gyimesi csángók e célra avas vajat, zsírt használnak. A repedt hangszerre régebben kígyóbőrt, meggyfa- vagy cseresznyefahéjat húztak, újabban fémcsődarabbal vagy dróttal szorítják össze.

Játék közben a hatlyukú furulya szélhasítója lefelé néz, így a befúvó nyílás is a dugóval ellátott cső peremének alsó részén van. A hangszer végét a használója nem veszi a szájába, csak az alsó részét fekteti kb. 0,5–1 cm mélységig az alsó ajkára. Felső ajkával a furulya végét támasztja, az ajkak között a levegő fúvására csak kis rést hagyva. A hatlyukú furulyát alsó végével lefelé tartva, a játékos testével kb. 45°-os szöget bezárva szólaltatják meg. A hat hangképző nyílás zárására a két kéz gyűrűs-, középső és mutatóujját veszik igénybe, de a két kéz egymáshoz viszonyított helyzete nem meghatározott: sokan játszanak „balkezesen”, tehát úgy, hogy a bal kéz van lejjebb, a jobb feljebb. A hatlyukú furulyák alaphangja változó lehet, f és c közötti. Hangsora legtöbbször dúr jellegű, néha mixolíd. Az összes hanglyuk zárásakor a hangszer csövének alaphangja szól, ha alulról felfelé nyitják a lyukakat, az alaphangsor szólal meg. A második oktávban ugyanez az ujjrend érvényes, csak a fúvás erősebb. Az ennél magasabb hangok már nehezen, bizonytalanul szólalnak meg, ezeket ritkán használják. A modern gyári hangszerekhez viszonyítva a hatlyukú furulya hangsora hamisnak tűnik. az 1–2. fok között nagyszekund (N2)  helyett gyakran kisterc  (K3) van.

A magyar hatlyukú furulya –mint általában a furulya a nyugati civilizációban mindenhol – jellegzetesen férfihangszer. A hatlyukú furulya a régi magyarok életében – irodalmi adatok tanúsága szerint – fontos szerepet tölthetett be, de a közelmúltban elsősorban már csak pásztorhangszer, bár bizonyos ünnepi szokásokhoz is – a regöléshez, a moldvai hejegetéshez, a betlehemes játékhoz – szervesen hozzátartozik. A 20. század elejétől a furulyaszó melletti mulatást a falusiak már rangon alulinak érezték, gyakran a furulyázást magát is lenézték. Az első világháború előtt egyes vidékeken szinte minden pásztornak volt furulyája, amit vagy maga készített, vagy vásárban, búcsúban, házaló furulyakészítőtől vásárolt. Furulya gyártásával, eladásával ekkoriban elsősorban románok, felvidéki szlovákok, bosnyákok foglalkoztak hivatásszerűen a kosárkötés, dézsa-, orsó- és fakanálkészítés mellett. Magyar emberek, pásztorok is készítettek néha eladásra, heti piacra furulyákat. A magyar furulyások rendszerint ugyanazt játsszák, de Erdélyben hagyományos hangszeres táncdallamokat is előadnak furulyán. Történeteket is eljátszanak rajta: Erdélyben a pásztorét, aki elveszíti juhait, ezen kesereg (rubato dallam), majd mikor úgy véli, megtalálta, megörül (táncdallam). Dunántúlon a molnár történetét, akit rablók támadnak meg, de furulyájával a kutyáit hívja, akik a rablókat széttépik.

 

Vissza az oldalra

 

 

Weboldal készítés ingyen

Szavazás

Ön milyen márkájú furulyát használ?
Yamakawa
Yamaha
Meinl
Jupiter
Aulos
Schneider
Egyéb
Asztali nézet