A Furulya
A furulya aerofon hangszer, az ajaksípos fúvós hangszerek közé tartozik. A különböző hangmagasságokat hanglyukakkal és oktávátfúvással lehet képezni, e tulajdonsága alapján a fafúvós hangszerek közé sorolható. A reneszánsz és a barokk zene kedvelt hangszere volt, később háttérbe szorult. Napjainkban korhű zenei előadásokon szólal meg. A furulya egyben az ajaksípos hangszerek egy csoportjának gyűjtőneve is. Ebbe a csoportba tartozik végénfúvós dugós furulya, a népi hatlyukú furulya, a hosszú furulya, az oldalfúvós furulya, és a peremfurulya. A furulyákat hangmagasságuk szerint csoportosítjuk. Ezek a csoportok: sopranino szoprán alt tenor és baszus. A furulyában mint a többi ajaksípos hangszerben, a hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy egy szűk résen kiáramló levegő éles, ék alakú akadályba ütközik. Az így keletkező rezgés, egy hozzá csatolt csőrezonátor, hangszertest megfelelő saját rezgését gerjeszti, hallható zenei hangot létrehozva. A mai furulyának legtöbbször három egymásba illesztett része van: a fúvókát tartalmazó fej, a hat elülső és egy hátsó hanglyukat magában foglaló középső rész vagy törzs, és a kisujjal fedhető legalsó lyukkal ellátott lábrész. A hét elülső hanglyuk diatonikus hangsort ad, a hátsó hüvelyklyuk az oktávátfúvást segíti. A kromatikus hangokat félig fedett lyukakkal vagy villás fogásokkal lehet elérni.
A furulya eredete nem tisztázott. Az ókori kelták és germánok által hátrahagyott leletekben viszonylag sok furulyaszerű hangszert találunk. Viszont a keleti kultúrkörből való származás sem kizárható. A 11. századtól kezdve, viszont már a legfontosabb vonásaiban, a maival azonos hangszer tűnik fel. A legrégebbi fennmaradt furulya a 14. századból való. A középkori furulyát egy darab fából esztergálták. A korai furulyákon egészen a 18. század második feléig még nem volt egyöntetű a jobb és bal kéz helyzete játék közben. Gyakran a mai szokástól eltérően a bal kéz kezelte a mélyebb hanglyukakat, a jobb a magasakat. A középkor érdekes furulyaszerű hangszere a mindössze három hanglyukkal ellátott egykezes furulya, amely az így felszabaduló másik kéz számára lehetővé tette a dobbal való ritmuskíséretet. E hangszerpárosnak a népi tánczenében használt változatai mai napig fellelhetőek, néhány helyen. Először a mélyebb hangolású furulyák születtek meg, később a család felfelé is terjeszkedett. A 17. század elején már hét-nyolcféle különböző hangolású furulya volt használatban, egymástól kvinttávolságra hangolva. A nagybasszus furulyának a testhossza akár a két métert is elérhette. A kisebb méretű hangszereket csőrszerű befúvónyílással látták el. A mélyebb hangolású furulyákon a legalsó hanglyukat egy fecskefarok-formájú nyitott billentyűvel lehetett elérni. A 17. század második felében a furulyák sokfélesége csökkent, a barokk zene ízlésvilágának megfelelően. Szükségessé vált, hogy más hangszerekhez lehessen hangolni őket, ezért a többi fafúvóshoz hasonlóan a furulyát is több, egymásba tolható részből kezdték összeállítani. Leggyakrabban az alábbi furulyákat használták: kisdiszkant, diszkant, alt, tenor és basszus. Legszélesebb körben az f hangolású altfurulyát használták. Furatuk kisebb átmérőjű, kúpszerűen enyhén szűkülő formájú lett. Ezért hangjuk szelídebbé, ugyanakkor felhangokban dúsabbá vált. A hangterjedelmük két oktávnyira nőtt. A furulya tökéletesítésében nagy szerepe volt Jean Hotteterre párizsi hangszerkészítőnek. A 18. század közepétől a furulyát a sokoldalúbb, árnyaltabb kifejezésmódot lehetővé tevő fuvola fokozatosan kiszorította a hangversenyéletből. A 20. század elején fedezték fel újra, elsősorban mint a zenetanulás egyszerű, olcsó segédeszközét. A barokk zeneművek korhű megszólaltatásának igénye pedig elhozta a barokk furulyák reneszánszát.
A furulya Európa területén gyakori népi hangszer. A magyar furulya is jellemzően ilyen, készítéséhez leginkább bodza- vagy juharfát használtak. Furata hengeres, Erdélyben gyakran kúpszerűen szűkülő. Itt hat hangképző nyílás van rajta. Hangolása, mérete legtöbbször a szopránfurulyának és altfurulyának felel meg.
Szavazás